Dr. Dávid Ferenc: Az udvari kamarás jegyzete
„Az a kérdés, hogy az orvoskamarában kötelező legyen-e a tagság vagy sem, valójában korántsem sarkalatos. Így is lehet, úgy is lehet, ezzel kár nyugatra szaladgálnia az ellenzéknek. Az országlakosok azért választanak kormányt, hogy kormányozzon, a kötelező tagság ügyének eldöntése pedig kormányfeladat. Akinek nem tetszik a döntés, válasszon másik kormányt.” (Bencsik Gábor – Demokrata)
Akár igaza is lehetne Bencsiknek, hiszen az omladozó magyar egészségügynek valóban nem az a legfőbb problémája, hogy az orvosok hivatásrendi köztestületében (MOK) kötelező-e a tagság vagy sem. De a fenti rövid szövegrészletből az is kiderül, hogy a jegyzetírónak fogalma sincs, hogy milyen súlyos szakmai nézetelérések voltak az orvosok legfőbb szakmai szervezete és a rendőrtábornok által vezetett egészségügyi kormányzat között. Én sem vagyok egészségügyi végzettségű (Bencsik sem az), ezért nem is foglalok állást orvosszakmai kérdésekben. De parlamenti képviselőként annak szem –és fültanúja voltam, hogy a Magyar Országgyűlés kormánypárti többsége – az ellentmondások feloldásához segítő érvek és javaslatok helyett – szabályszerűen „nekiugrott” a Magyar Orvosi Kamarának, és pillanatokon belül megváltoztatta a MOK jogállását, azonnali hatállyal elvette az etikai ügyekben való eljárási és intézkedési jogkörét.
Magyarország Kormánya korábban többször ígéretet tett arra, hogy a jogalkotásról szóló törvényben is megfogalmazott egyeztetési kötelezettségének eleget fog tenni. Ezt a fogadalmát már sokszor megszegte (emlékezhetnek a KATA - szisztéma gyors likvidálására), de legutóbb az EU-s pénzek megszerzésének fejében megismételte, hogy jelentős jogszabály változtatások előtt minden (!) alkalommal konzultálni fognak az érdekeltekkel, elsősorban a szakmai szervezetekkel és a munkavállalói érdekképviseletekkel. A mostani kamarai törvénymódosítást megelőzően ezt megint elmulasztották, parlamenti többségükkel élve villámgyorsan áterőltették az idevonatkozó törvényjavaslatot. Tehették volna ezt elegánsan is, de miután bosszúról volt/van szó, nem törődtek a társadalom (ezen belül az orvostársadalom) véleményével, érzékenységével, valamint a betegek érdekeivel. Az orvosok hivatásrendi szervezete vitába szállt a kormánnyal, ezért aztán azonnali megtorlásban részesült. Bencsik gúnyolódik, mikor azt írja: „ezzel kár nyugatra szaladgálni az ellenzéknek”. Futkározni tényleg nem indokolt (nem is teszi senki), elég jelezni az Európai Bizottságnak és az Európai Parlamentnek az Orbán kabinet durva törlesztését és gusztustalan eljárását.
A kötelező vagy önkéntes kamarai tagságról lehetne/lehetett volna értelmes vitát is folytatni, de a kormánytöbbség a leszámolást választotta. Vajon véletlen, hogy Bencsik – ha már a kamarákról ír jegyzetet – nem veti fel a gazdasági kamarák (Magyar Kereskedelmi és Iparkamara /MKIK/, Nemzeti Agrárgazdasági Kamara /NAK/) esetében a „kényszersorozás” és fizetési kötelezettség kérdését, illetve annak megszüntetését? A jegyzetíró nem említi azt sem, hogy az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági vállalkozók egyenesen rühellik a jelenlegi kamarai szisztémát, a fizetési kötelezettséget közönséges sarcnak érzik, és azt „kamarai adónak” nevezik. Azt sem tudja a publicista, hogy a gyógyszerészi és az egészségügyi szakdolgozói kamarai tagság továbbra is kötelező marad, és csak az orvosok esetében ütött a kormány övön alul?
Írásom végén még egy gondolat Bencsiktől. „Minden jó, ha jó a vége. Ha még nem jó, akkor még nincs vége. Az orvoskamara és a kormány közötti konfliktus állapota még nem jó, tehát még vége sincs.” Az idézett mondatok is azt igazolják, hogy a jegyzetíró rafináltan el akarja terelni a figyelmet a lényegről. Bencsik ugyanis a szervezetek közötti – kormány kontra kamara - ellentét/viszály állapotát minősíti („még nem jó”), ahelyett, hogy az ellátatlan betegek méltatlan helyzetéről elmélkedne. Bizonyára egyszerűbb és kényelmesebb udvari kamarásként megnyilvánulni, mint az egészségügy egyre mélyülő válságáról őszintén írni.
